II./ 2. Golyóálló

Az óra további része nagyon lassan telt, mivel 5 másodpercenként idegesen lestem az órát. S a vánszorgó percek után végül megszólalt a csengő. 

- Az osztály elmehet – fejezte be Mr. Tomlinson, majd visszament az asztalához és a papírok között kezdett turkálni. Ezt úgy vettem, hogy esélyem van menekülni, de mivel a többi lány is kifelé indult, így a lökdösődés közepette hátra maradtam. S egyenes a tanár látószögébe kerültem. 

- Ne olyan gyorsan Sophie – mondta parancsoló hangon, ahogy a többiek már kiértek – Gyere ide vissza – mondta az asztalon ülve. 

Éreztem, hogy bajban vagyok. Tátogtam Emilynek, hogy várjon az ajtónál. Egyet bólintott, majd egyedül hagyott Louis-val. Nem közeledtem hozzá, az ajtónál maradtam. 

- Becsuknád az ajtót Emily? – kérte meg Louis hangosan, egyértelműen tudta, hogy mivel együtt érkeztünk, így együtt is távoznánk. 

Emily vonakodva hallgatott rá, s motyogott néhány bátorító szót mielőtt becsukta volna teljesen. 

- Szóval kicsi Sophie… hiányoztam neked? 

- Hogy találtatok meg? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva előző kérdését. Óvatosan figyeltem, ahogy ott ült az asztala tetején. 

- Be kell, hogy ismerjem, eltartott egy darabig, hogy életjelet találjunk rólad valahol miután lecserélted a mobilszámod. Csak egy évvel ezelőtt kezdtünk el az iskolák tanulóinak nevei közt keresgélni. És rettentően meglepődtünk, amikor pont egy Írországi iskolában találtuk meg a neved. Ez volt az utolsó, amit feltételeztünk volna, hogy itt találunk, mivel ennek ugyebár köze van Niallhöz. Nem gondoltuk volna, hogy bármilyen módon kapcsolatban akarsz maradni velünk, vagy hogy azt akarnád, hogy bármi ránk emlékeztessen. De végül is lefogadom, hogy hiányoztunk neked. 

- Soha. 

- Gyere ide. 

Megráztam a fejem, s a könyveimet erősen szorítottam a mellkasomhoz. 

- Sophie, Sophie, Sophie… - mondta Louis és a fejét hitetlenkedve rázta. – Vannak szokások, amik sosem változnak, igaz? 

Csendben álltam ott, és közömbös arcot vágtam. 

- Miért nem ülsz le? Valami félbeszakadt, s be kell fejeznünk. – folytatta és a székre mutatott, ami szemben volt az övével. 

Nem mozdultam. 

- Ahogy akarod, akkor állva folytatjuk. – rántott vállat Louis, s szembe állt velem. 

- M – mit csinálnunk? – hebegtem, ahogy elém állt. 

- És beszél! – kiáltotta boldogan és tapsolt is hozzá – Azt hittem, hogy a cica elvitte a nyelved az óra alatt. Még egy kis cincogást sem hallottam tőled. Általában elég hangos vagy, amikor extázisban sikítasz egy nevet… 

- Talán azért voltam csendben, mert semmi mondanivalóm sem volt. – mérgelődtem 

- Szeretnéd, hogy okot adjak rá, hogy mondj valamit? Vagy inkább sikíts valamit? – kérdezte a faszságait. 

- Nem. Kényszerítenél és az illegális. 

- Te is és én is tudjuk, hogy nem kellene kényszerítenem téged. Igazából én izgatlak téged… És technikailag illegális sem lenne; igazából nem vagyok a tanárod, csak egy helyettes, amikor ő beteg… 

- Ugyan az. Egyik sem legális. 

- Megváltoztál Sophie. A javadra. Mostmár egy kicsit… érettebb vagy, mint két évvel ezelőtt voltál. – folytatta körülöttem járkálva, mintha minden szögből meg akarna szemlélni. – Két évvel ezelőtt még egy kicsit káromkodtál is volna az érvelésed mellé. És a melleid is nagyobbak. – jegyezte meg pimaszul. Beteges seggfej. 

Egyik kezemmel szorosan magamhoz szorítottam a könyveimet. Hirtelen emeltem a másikat, hogy pofán vágjam, de elkapta azt, s az ujjai fájdalmasan szorították a csuklómat. 

- De magadraszedtél némi komisz viselkedést is. Örömmel töltene el, ha most rögtön megszabadíthatnálak tőle. – Motyogta forrongva a fülembe. Elengedte e kezemet, majd az asztalra nyomott. 

A hideg szaladgált a gerincemen a múlt emlékeitől.

Louis a lábaim közé furakodott, amíg én még mindig magamhoz fogtam szorosan a könyveket, még a körmeim is belefehéredtek. Louis azonnal megragadta őket, félre hajította, majd a kezeimet az asztalra szorította egy kezével. Vergődtem a fogásában. 

- Nem teheted ezt! – tiltakoztam és próbáltam odébb lökni, de nem sikerült sajnos. 

- És miért is nem tehetem? – morogta, szabad kezével pedig lassan csúsztatta fel a szoknyámat, ami így többet mutatott a combomból 

- Segítségért fogok kiabálni. Többé már nem vagyok az az elveszett, védtelen kislány, Louis. – fenyegetőztem – És Emily kint áll közvetlenül az ajtó mellett, hogy ha szükségem lenne rá. – A szemöldökét ráncolta. 

- Este büntetést kapsz. Már megmondtam neked. Az iskola területén én Mr. Tomlinson vagyok. 

- Mert mi majd látni fogjuk egymást az iskola területén… nem hinném! – köptem, majd megragadtam a könyveimet. 

- Ne olyan gyorsan! – ellenkezett és újra visszalökött. A könyveim visszaestek a földre és a csengő is megszólalt abban a pillanatban. Harcoltam Louis fogása ellen, de nem először nem hagyott mozdulni. 

- Engedj. Elkések angolról. – háborogtam 

- Nincs miért aggódnod. Tudatni fogom Mr. Malikkal, hogy visszatartottalak. – válaszolt. Mi a geci? Mr. Malik? Tuti csak hallucinálok! Éreztem az ujjait megint belemélyedni a bőrömbe. Szóval nem, nem hallucinálok. 

- Hogy a pokolba kerültök ti ketten ide? Véletlenül nem egy népszerű fiúbanda vagytok, akik turnéznak a világkörül? 

- Te nem hallgatsz rám, amikor beszélek? Azt mondtam helyettesek vagyunk! Nem mindig kell az iskolában lennünk, de mi vagyunk az elsők a helyettes listán, ha egy tanár távol marad. Úgyhogy mi vagyunk az elsők, akiket hívnak, ha egy tanár nincs jelen. – mondta és elengedte a karomat. Lassan újra felültem. 

- Valójában kik azok a helyettesek? Kik azok a ’mi’? – kérdeztem, de nem igazán akartam hallani a választ. 

- Én, Mr. Payne és Mr. Malik. 

Szívem szerint meghaltam volna a válasz hallatán. 

- De Mr. Horan és Mr. Styles folyosó és ebédlőfelügyelők, amikor úgy érzik, hogy azok szeretnének lenni. És az iskolai utáni büntetéseket is mindannyian felügyelhetjük akármikor – tette hozzá vigyorogva 

- Ez egy rémálom. – morogtam, kezemet idegesen túrtam a hajamba. 

- Ha azt gondolod, hogy ez egy rémálom, akkor tévedsz… Látnod kellett volna Harry-t, amikor rájött, hogy megszöktél. Akár füstölhetett volna az orrlyuka. Azt hiszem, örömmel büntetne meg ma este. Én is. – A hangja mély suttogásba fordult át, ahogy hirtelen visszanyomott fekvő pozícióba az asztalon. A papírjait félresöpörte. Játszi könnyedséggel tartott ott és éreztem növekvő erekcióját a nadrágjában, ahogy testét az enyémnek nyomta. A kezei a blúzomért indultak. 

- EMILY! – sikoltottam. Louis gyorsan leugrott rólam, ahogy ő is gyorsan nyitotta az ajtót. Emily furcsán nézett ránk, ahogy Louis a pólóját simítgatta és ridegen nézett rám. 

- Mehetünk végre? Elkésünk angolról. – nyafogott egy kicsit barátnőm. De lefogadom, hogy tudta, hogy valami történt. Beszéltem neki a szerencsétlenségemről a One Direction-nel, amikor először Írországba jöttem. Mostmár ő is annyira utálja őket, mint én. 

- És akkor összefoglalva, amit mondtam, légy óvatos, amikor legközelebb nekem beszélsz. Mr. Tomlinson-nak kell nevezned! – tartott előadást nekem Louis, mintha tényleg arról beszéltünk volna. 

Bólintottam egyet és felkaptam a könyveim, kerülve a szúrós tekintetét. 

- Jobban teszed, ha jelen leszel a büntetésnél ma este. – Utasítva súgta csendesen a fülembe, ahogy elhaladtam mellette az ajtó fele. Emily pedig engem követett. 

- Drágám, az angol terem abba az irányba van. – mondta és az ellenkező irányba mutatott, mint amerre én sétáltam. Mentem a szekrényemhez és árnyékként követett. Megragadtam a cuccaim. 

- Tudom, hogy a másik irány… Azt hiszem, hogy inkább hazamegyek, csak dögleni a kanapén és lógni az óráról ma. Szükségem van némi pihenésre a tegnapi parti után. 

- Te is és én is tudjuk, hogy ez valójában nem igaz. Csinált veled valamit Sophie?- kérdezte, a mindent látó barna tekintete át látott a hazugságaimon is. 

- Nem. Nem csinált semmit. De egy nap fog, biztos vagyok benne. Csak idő kérdése. – szemeim megteltek könnyel, de gyors letöröltem. Nem vagoyk gyenge. – Nézd, csak egy kis időre van szükségem, hogy ezt megoldjam. Gondolod, haza tud valaki más hozni ma? – Még a gondolatától is reszkette, hogy itt kelljen maradnom, mert amúgy nem tudna máshogy hazajönni. 

- Nah… nyomás. – mosolygott és megrántotta a vállát. 

- Köszönöm. És csak hogy tudd, az angol tanár szintén hiányzik ma, úgyhogy Zayn lesz ott. 

- Hát ez remek… - sóhajtott Emily – Megbirkózok vele. Na indulj, mielőtt itt darabokban a földre hullasz. – kuncogott, látva a tántorgásom 

Mosolyogtam és búcsúzóul intettem, majd bevágtam magam a kocsiba és végre hazamentem.

Bevetettem magam az ágyamba és zenét nyomtam a fülembe, hogy kivonjam magam a világból. Elismerően hümmögtem, ahogy az első dal a ’Unalom’ lejátszási listámon, Laroux Bulletproofja, megszólalt.

…

Miután hallottam, hogy a telefonom már másodszorra is végigjátszotta az összes dalt, az alvás mellett döntöttem. 

* * * 

Amikor felkeltem egy sms várt Emily-től.

„ Haverokkal lógok, csak késő este jövök, úgyhogy ne aggódj értem! Em xxx”

Megnéztem az időt. 6 óra, ilyen sokáig aludtam…? Talán fáradt voltam. 

- Nagyszerű! – sóhajtottam. Abban a szent pillanatban a csengő megszólalt. Fura. 

Bosszankodva másztam ki az ágyból ajtót nyitni. Belenéztem a kukucskálóba, de le volt takarva. Ez az! Em megint átvert, a gondolattal, hogy egyedül lehetek ma este. Tudja, hogy utálom ezt! Ezért még megfizet!

Kuncogtam magamban, miközben ajtót nyitottam, de elakadt a lélegzetem, ahogy egy férfi mellkassal találtam magam szemben. A szemeim egy zöld szempárral találkoztak és én lefagytam. 

- Szóval… hiányoztam? – Kérdezte vontatottan a reszelős Brit hang. – Tudom, hogy igen. De most azon vagyok, hogy helyre hozzam a szökésed utáni állapotot.