II/14. Frusztráció

Nagyon mérges voltam, amikor fokozatosan közeledett felém, miközben a diákok kezdtek elszállingózni.

- Jól vagy, szerelmem? – kérdezte halkan, amikor már kettesben voltunk a folyosón. Még azt kérdezi, hogy jól vagyok?!

Megpofoztam. Keményen. És jó érzés volt. Minden haragomat kitöltöttem ebben az ütésben.

A csípés elviselhetetlen volt a tenyerem, de kifejezéstelen arccal vittem vissza a kezem magam mellé.

Harry az állát dörzsölte, mielőtt lassan találkozott a tekintete az enyémmel. Az arca piros volt az ütésem miatt, a dühöm pedig pillanatok alatt elszállt.. Nyugtalan voltam. Jesszus, mit csináltam?

Azonnal megbántam a durva fellépésemet. De Harry olyan dühössé tett. Szinte láttam az ideges tekintetét. Miért ütöttem meg? Mert megérdemelte. De miért? Féltékeny voltam? Nem.

Kék szemeimen pánik futott át, nem tudtam hogy fog reagálni, de lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.

- Nagyon sajnálom, kérlek ne haragudj. – mondtam halkan és tényleg nem akartam, hogy most megbüntessen.

- Egy egyszerű "Köszönöm, Harry " elég lett volna. Miért ütöttél meg? – kérdezte rekedtes hangon, közben még mindig az állát dörzsölte. Úgy tűnt, a haragja hirtelen elillant…Várjunk csak! Most tényleg én kezdeményeztem egy csókot?!

- Megütöttelek, mert nincs szükségem segítségedre. – vontam vállat, ettől kissé visszatért a haragja. – Ti valahogy mindenhol ott vagytok. Egyedül is meg tudom oldani a saját problémáimat.

Kíváncsian húzta fel a szemöldökét, kezét visszaejtette az arcától maga mellé.

- Biztos vagy benne? – kérdezte kihívóan, testével hirtelen a falhoz nyomta az enyémet.

- Igen – vágtam vissza, bár egy kicsit nehézkesen. A kezeimet a vállára tettem, hogy eltoljam magamtól, de úgy éreztem, mintha egy szikla kényszerítene a falhoz. Értelmetlen próbálkozás volt.

- De biztos? – kuncogott, lélegzete keveredett az enyémmel.

- Ugh! Igen! – duzzogtam és még egyszer haszontalanul meglöktem. – Elegem van abból, hogy mindegyikőtök uralkodni akar felettem! – kezdtem ideges lenni.

- Te, édesem, úgy tűnik még akkor sem tudod megvédeni magadat, amikor mérges vagy… - jegyezte meg vigyorogva. – Nem hogy más helyzetekben. – szavai égettek, mint a tűz. Igaza volt… Mindig tehetetlen vagyok, nem számít milyen helyzetben.

Behunytam a szemeim, de még uralkodni tudtam a könnyeimen.

- Köszönöm, Harry,hogy most még rosszabbul érezhetem magam. – mondtam remegő hangon.

Harry arckifejezése megváltozott, mivel Niall hirtelen megjelent a folyosó végén. Ellöktem magamtól Harryt és Niall karjai közé futottam, hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Miért voltam olyan gyenge valóban?

A szőke fiú óvatosan ölelt meg, valószínűleg meglepte a cselekedetem.

- Jól vagy, Drágám? – kérdezte zavarodottan.

Mögöttünk nagy csattanással csapódott be egy ajtó, megfordultam, és akkor láttam, hogy Harry viharzott el.

- Sophie, jól vagy? – ismételte meg az ír fiú, miközben lágyan simogatta a hajam. – Idegesnek nézel ki – tette hozzá, és letörölte a könnyeim.

A vállába fúrtam a fejem, és csak úgy ömlött a számból a sok szó.

- Jól vagyok! Zaklatott vagyok, rendben! Azt hiszem a tény, hogy a srácok megint elraboltak, kezd teljesen felemészteni. Rosszkedvű voltam ma emiatt és szörnyen fájt a fejem, és úgy érzem mindjárt felrobbanok és…

Mutatóujját az ajkaimra helyezte és elhúzódott az ölelésből.

- Nem akarsz hazamenni? – kérdezte halkan Niall, arcomat a kezei közé fogta. Lassan, megnyugtatóan simogatott miközben várta a választ. Miért vagy olyan rohadt ellenállhatatlan, Niall?

- Nem, az osztályba kell mennem. – mondtam keményen, hogy elrejtsem előle az érzelmeimet.

- A nők olyan bonyolultak. – sóhajtott halkan, én becsuktam a szemem, a harag megint kezdett elönteni.

- Akkor miért raboltatok el mi?! – emeltem fel a hangom – Miért nem raboltatok el egy srácot, és akkor kiélhettétek volna buzi szokásaitokat.

Niall olyan erősen fogta meg csuklóm, hogy magához húzzon, mintha tűket szúrkáltak volna a kezembe.

- Sophie. Állj le most. Tudod, hogy nem vagyunk melegek! – halkan beszélt, de fájdalmasan – Azt akarod, hogy bebizonyítsam.

Tekintetem frusztráltan lesütöttem.

Hirtelen nekilökött a szekrénynek.

- Kérdeztem valamit, szerelmem. Meg kell mutatnom, Sophie? – Niallnek általában kedves, és édes hangja van, de most éles, és kemény volt.

- Nem .- kiszabadítottam kezemet erős szorításából, miközben kerültem a tekintetét.

- Rendben. – motyogta.

Odasétáltam, ahol a J RAGE rám szállt, felvettem a földön levő könyveimet, miközben Niall árnyékként állt felettem.

- Akarod, hogy veled menjek az órádra? – kérdezte Niall félénken. Gondolom kicsit zavarban volt a durva viselkedése miatt.

- Nem, köszönöm. Azt hiszem el tudok menni a folyosó végéig segítség nélkül is. – válaszoltam, lehajoltam és felvettem a könyveimet a földről.

- Sajnálom, Sophie… csak egy kicsit…eltúloztam a dolgot. - sóhajtotta, miután összeszedtem a cuccaimat. Merev tekintetem egy másodpercre találkozott az ő törékeny szempárjával. Hirtelen bűntudatot éreztem, amiért olyan harapós voltam vele és a többi emberrel. Ő volt a legmegértőbb annak ellenére, hogy ő is Harryre hallgatott.

- Én is, Niall. Nagyon változékony hangulatom volt ma, és bocsánat, hogy rajtad vezettem le a feszültségem, de most inkább megyek. – feleltem neki, mielőtt elindultam a következő órámra, drámára. Remélem Mrs. Lively fog órát tartani, és nem Louis.

Megkönnyebbültem, ahogy láttam, valóban Mrs. Lively volt ott, aki éppen az osztálynak beszélt. Megfogtam egy széket és leültem Emily mellé, épp maikor becsöngettek.

- Örvendek, hogy éppen időben érkezett az órára Miss Miller. – mondta idegesítően éles hangon. – És ma, osztály, párokban kell dolgoznunk. Válasszon mindenki egy párt, és egy-két percben mutassák be őt. Gyerünk! – fejezte be, és az emberek felálltak, hogy keressenek maguknak megfelelő partnert.

Nagyot sóhajtottam és felálltam, hogy hozzak egy padot nekem és Emilynek.

- Em. Muszáj beszélnem veled.